Sajnos tegnapi bejegyzésemből kihagytam egy fontos eseményt. Voltunk a bankban. Mr.P már több, mint 2 hónapja csináltatott egy helyi bankkártyát, amit meg is kapott, csak a hozzátartozó PIN kódot nem kapta meg. Vagyis a bank állítása szerint már kiküldték postán, csak Mr.P régi címére, Negomboba. Mr.P már három és fél éve megváltoztatta a címét, a bankban is az új címe van feljegyezve. De erre a címre nem kapott semmiféle levelet.
Bankban egyébként körülbelül 1 órát ültünk a nagy semmiért. Továbbra is azt mondják, hogy majd kiküldik postán, de Mr.P azt választotta inkább, hogy átveszi a bankban személyesen.
Különben a bank nagyon vicces. Mindent nagy A3as aktákban tartanak, van pár számítógép, valószínűleg teljesen feleslegesen. Egy ember intéz mindent, őt másik hat veszi körül és mindegyik tart neki egy telefont, közben az ügyféllel is kell foglalkoznia ( esetünkben velünk, ezért töltöttünk el itt 1 órát).
Visszatérve a szerdai napunkhoz, Pöpcsi nem tartott velünk a délelőtt. Sofőr és autó híján választhattunk, hogy gyalog, busszal, esetleg tuktukkal megyünk át Hikkaduwába. Utóbbi mellett döntöttünk. Életemben először tuktukoztam. Szeretek tuktukozni. Vicces. Gyorsan megjegyzem, hogy itt létem alatt, minél több tuktukot szeretnék lefotózni és egy internetes tuktuk-szépségversenyt csinálni. Sok tuktuk driver csicsásítja fel a maga módján szeretett munkaeszközét. Láttam már limuzin tuktukot, Nike tuktukot, Bob Marley tuktukot és sorolhatnám.
A tuktukkal átszáguldoztunk (
Teki nézegető perceim után, visszatértünk a szálloda kertjébe. Én beültem a bárpult mellé egy asztalhoz és szörföztem az interneten kb 3 órán keresztül. Értékes információkat szereztem meg, munkákkal kapcsolatban. Mr.P egy nyugágyon pihent meg. Még mindig köhögött, ez nagyon megrémisztette.
El nem múló köhögése nagy félelmet keltett benne, ezért naponta (megszámoltuk) 15 féle gyógyszert szed, egyes gyógyszerekből akár 2x/3x is, összesen több mint 30at. És egy a ráadás, a sok gyógyszertől ég a hasa, úgyhogy kell egy Rennie is.
Megéheztünk, meg már mehetnénkünk is volt, úgyhogy ott hagytuk a szállodát. Gyorsan betértünk valami rendelő szerű helyre. Mr.P kivizsgáltatta magát. Az orvos még csak bele sem nézett a szájába, adott valami köptetőt, amire én már azt hittem, hogy évek óta lejárt (szerencsére nem). Majd Mr.P közölte velem, hogy busszal megyünk haza. Nagyon nem szerettem volna erről az opcióról hallani. A buszsofőrök vezetnek a legőrültebb, legveszélyesebb módon. Mivel a buszok magánkézben vannak, ezért az a fontos nekik, hogy minél több kört meg tudjanak tenni. Egy átlag buszhoz képest ez egy űrbusz, csak már rohad. Tényleg picit olyan, mint egy süvítő rohadás.
Külön említeném azt is, hogy egy átlagos, sima, hétköznapi busz, tehát egy busz általában, fékez, majd megáll a buszmegálló előtt, ahol az utasok várakoznak. Na a sűvítő rohadás nehogy fékezne, de még rá is gyorsít egy 5 méterrel a megálló előtt, majd egy olyat padlózik, hogy az utastömeg felkenődik az ablakra. Viszont a sűvítő rohadás sokkal olcsóbb, mint a nagy kedvenc tuktuk, de egyik sem kerül „hú de nagyon sokba”.
Miután élve, sértetlenül leszálltam a süvítő rohadásról (túl éltem, gondoltam magamban) megpillantottam életem következő nagy kihívását. Átkelni az út túloldalára. Minden félelmemen felülkerekedtem és átsprinteltem az úton, Mr.P-vel egyetemben.
Hazasétálás közben tanúja lehettem a sri lankai útfelújításnak. Volt egy ember, aki kisöpörte a kátyút, egy másik kikente valami anyaggal. Másik kettő öntött bele nagyon büdös és forró kátrányt egy teherautóról. Az ötödik, egy nő, meg laposra püfölte valami lapátszerű szerszámmal. Hozzáteszem ezek a jóemberek olyan nagyon melegben dolgoztak, hogy ha felvertünk volna egy tojást a hátamon, az tuti, hogy egy másodperc alatt nagyon finom tükörtojássá sült volna. Roppant módon tűzött a nap.
Gyorsan be is menekültünk a ventillátorokkal és klímákkal felszerelt házunkba. Jól bezabáltunk és megfigyeltem, hogy már hiányolom a chilit a kajákba, ha nincs benne. Ezt követte egy szieszta.
A sziesztának Darshana hívása vetett véget. Átvitt engem Hikkaduwába a wakeboardos sráccal, Nochival találkozni. Előtte még megálltunk nála, bemutatta a családját, szerintem az apja sem több 45 kilónál és ugyanez a bátyjára is vonatkozik.
Kis kitérőnk után egy óceánparti étteremben találkoztam a német sráccal, itt még megismertem pár külföldit. Ittunk egy kevés Arrackot. Társalogtunk, ismerkedtünk, megbeszéltük, hogy péntek este találkozunk a Vibration nevű szórakozó helyen.
Esténk végeztével, hazatértem Kahawaba és elintéztem esti teendőimet és nyugovóra tértem.
