Mr.P főztje továbbra is kifogástalan, a humora: frappáns és ellenállhatatlan.

Ott hagytam abba, hogy megjött a hat fehér. Szóval megjöttek. Nagyjából őket is egyből megcsapta a nagy meleg. Meg valami szagról beszélgettek két héten keresztül, de én sosem éreztem, csak bólogattam.

Utunk Negomboba vezetett Mr.P-hez. Pöpcsi helyett megint a Chaminda jött vezetni, de ő is nagyon szimpatikus forma, meg hát jól is vezet. Aranyos, hogy elnézést kér, hogy sokat használja a dudát. Merthogy Sri Lankán a dudát percenként 27-52 szer megnyomják. Chaminda használta eddig a legkevésbé  dudát, Pöpcsi hozzá képest a dudán ül.

Elég gyorsan beértünk Negomboba, de útközben még vettünk vizet, mert majdnem kiszáradtak szegény hatak. Aztán Negomboban lecsúszott egy kis welcome-arrack attack is, úgyhogy a kiszáradás veszélye végérvényesen tovaszállt. De Mr.P gondoskodott egy adag csodálatos banán kenyérről is, úgyhogy az éhség sem gyötörte nagyon őket. Valamint a hatak meg lettek kínálva egy kis arrack-kal, hogy illő üdvözletben legyen részük. Utána előkerültek a kincsek: kolbász, sajt, tejföl, túró, sorolhatnám még, maradjunk a KINCSEK kifejezésnél.

Gyors kincskeresés után mindahányan beültünk a SpunkyMonkey furgonba (velünk tartott Mr.P és Lady M is Colomboig).

A Negomboból Colomboba vezető úton a fehér hatak kaptak egy csöppnyi ízelítőt a Sri Lankai közlekedésből. Majd Colomboban elmentünk a Majestic Cityben. Itt elköszöntünk Mr.P-től és Lady M-től. Aztán mindenki elment a maga útjára venni ezt-azt. A Majestic Cityzés végeztével elindultunk Kahawaba. Szóltam a Chaminda-nak, hogy nyugodtan mehet gyorsabban, ahol tud, mert a nagy sós tóba is bele szeretnénk menni egy kicsit még ma. Mondta, hogy megteszi a tőle telhetőt. Közben a hatak közül páran elbóbiskoltak, a maradék meg csodálkozva bámulta a közlekedést, volt aki hozzám hasonlóan összefosta magát, de olyan is, aki jókedvűen végigkacarászta az összes „majdnem megevett egy busz” szituációt.

Chaminda megtette a tőle telhető legjobbat, úgyhogy sikerült időben leírni a Déli Provinciába, hogy igénybe vegyük az óceán nyújtotta fürdőzési lehetőségeket.

Mindenki nagyon élvezte, de időközben besötétedett, megéheztünk, úgyhogy elmentünk a Harbour nevű bárba kajálni. Mire megkaptuk a kajákat már teljesen sötét lett. Jól megkajáltunk, mindenkinek ízlett a sri lankai kaja első kóstolásra.

Vacsink után hazaindultunk, mert fáradt volt a nép. Kerítettünk három tuktukot, elmondtuk a címet, aztán megindultunk Kahawának. Egy bökkenő akadt csupán, hogy három tuktukból csak kettő érkezett meg. AJJAJJ!!!

Először csak álltunk az utcán és kémleltük a sötét Batapola roadot (ebben az utcában van lakunk, házszám persze nincsen). Álltunk és vártunk és vártunk és álltunk, meg még vártunk, közbe próbáltuk hívogatni a két jóembert, akik nem érkeztek meg, de nem volt náluk telefon.

Egy félóra ide-oda rohangálás és idegeskedés után elindultunk hárman vissza HIkkaduwaba, hátha ott vannak valahol.

Hikkaduwában sikerült megtalálnunk az egyik tuktukost, aki vitt minket. Elmagyaráztuk neki, hogy mi a szitu és „megkértük”, hogy azonnal kerítse elő azt a tuktukot, aki vitte a Csákit meg a Dinit. Egy kis keresgélés után meglett az illető, kiderült, hogy nem beszélt angolul, de a másik tuktukosnak elmondta szent szingaléz nyelven, hogy pár elágazással hamarabb kanyarodtak le és kiszálltak valahol a sínek mentén. Nem akartam elhinni, úgyhogy kicsit veszekedtem a tuktukossal, aki persze semmit sem értett, de hát mentségemre, vagy mentségünkre legyen szólva, tiszta idegbetegekké váltunk a helyzet miatt, főleg én, mivel é voltam itt több hónapja és nekem kellett volna vigyáznom rájuk az első napon, de kedves bátyám, Márton megnyugtatott, hogy nincs para, otthon is előfordul az ilyen.

Na az a lényeg, hogy fogalmunk nem volt, hogy hol vannak, úgyhogy jobb híján beültünk az angolul ülő tuktuk sofőr háromkerekűjébe és elindultun Kahawa felé, közben a Bence, a Dini tesója meg a másik tuktukban követett minket, amivel Kahawából jöttünk.

Le-föl ingáztunk Kahawa és Hikkaduwa között, már tizenhatodjára tettük meg a csodás utat, amikor úgy döntöttünk, hogy nézzünk meg pár hikkaduwa-i bárt, hátha odatévedtek be véletlenül.

Hikkaduwában lecsekkoltunk pár vízparti bárt, amikor véletlen megláttuk a Pöpcsit és a Chamindát. Azonnal megállítottam a tuktukot, odarohantam hozzájuk és elmondtam, hogy mi van. Eredetileg nem akartam őket bevonni a keresésbe, de ha már ott voltak, a segítségüket kértem.

Amikor a Pöpcsi – aki nem keveset ivott, mert vagy 15 méterről éreztem rajta az arrack csodálatos illatát – megtudta, hogy mi van, teljesen felháborodott, hogy ilyen megtörténhet és szólt legalább 10 tuktukosnak és 15 motoros barátjának, hogy kezdjen el keresni egy szőke hajú és egy rasztás fehér embert. Komolyan olyan volt, mint a filmekben, egyszerre 20-25 jármű indult meg mindenfelé, közben az egyik tuktukos szentül állította, hogy elvitte őket Meetiyagodára, de valahogy megértettem, amit mond szingalézül és rávágtam, hogy az lehetetlen. Kiderült, hogy igazam volt.

A folytatásban elindultunk a Spunky Monkey furgonnal Kahawa irányába, a fedélzeten Pöpcsivel, meg Chamindával, plusz mi hárman. Előtte kifizettük a tuktukokat, akik tovább keresték a két eltűnt személyt.

A Hikkaduwa-Kahawa úton persze, hogy volt rendőr és persze, hogy megállított minket. Nagyon nem akartam, mert a Pöpcsi nem volt éppen józannak nevezhető. De annyit illet volna megtanulnom Sri Lankán ennyi idő alatt, hogy az, ha valaki részegen vezet, nem számít akkora bűnnek, sokkal inkább az számít hibának, amit a Pöpcsi csinált pár hónappal a történtek előtt. Miszerint a Nocsinak ( a német wakeboardos fiú) ellopták a robogjáról a bukósisakját és anélkül vezetett haza, a rendőr, aki minket megállított, őt is megállította, a Pöpcsi meg ment és megvédte, hogy ő nem turista, vele ne szívózzon bla-bla. Szóval kiállt egy európai barátja mellett a helyi rendőrséggel szemben. Ezt meg a rendőr megjegyezte és ezért akarta most megszivatni a mi drága sofőrünket. Közben pont arra jött  Pöpcsi bátyja robogón, meglátott minket és megállt. A lényeg, hogy valahogy sikerült bünti nélkül megúszni a rendőröket. Még egyszer megjegyzem, az egyáltalán ne volt gond , hogy a Pöpi tök részegen vezetett.

Épp indultunk vissza a kocsiba, amikor csörgött a Márton telefonja. A Csákiék hazaértek. Hatalmas kő esett le mindenki szívéről. Gyorsan hazamentünk, kiderítettük hogy mi történt velük.

Mivel első napjuk volt, nem tudták, hogy hol laknak, csak annyit, hogy HELP Village meg Mr.P valódi neve. A tuktukjuk lemaradt a többitől, és a sofőr alig tudott angolul. Minden kanyarnál megkérdezte, hogy itt kell –e lefordulni, ők persze nem tudták, mivel egy napja sem voltak ott. Aztán az egyik kanyarnál lefordultak, kiszálltak a vasút mentén, mert arra emlékeztek, hogy van. Órákig bolyongtak, közben ezren kérdezték, hogy hello sir, how are you doing, where are you going, szóval népes bizottság vette őket körül, akiktől először féltek, aztán elmagyaráztak mindent, aztán megint, meg megint, mire másfél óra után, valahogy találtak egy térképet egy búváriskola oldalán, amin látták, hogy van egy olyan falu, hogy Kahawa, ami ismerősen hangzott. Ezalatt egy ember kiderítette, hogy hol van a HELP falu és nagy nehezen hazajutottak.

Otthon nagy volt a boldogság, megnyugodás céljából ittunk egy kevés szeszt, közben jól elvoltunk a Pöpcsivel meg a Chamindával, mert ők is maradtak velünk. Egyszer csak csörög a Chaminda telefonja. Szegény tuktukosnak elfelejtettünk szólni, hogy megvannak a Diniék és még mindig kereste őket.

A történet nagyon mókás pontja az, hogy a Csáki benne hagyta a törölközőjét a tuktukban, amit másnap visszakapott a tuktukostól, mert megkereste őt Hikkaduwán.

Mégegyzer elnézést az elmaradásért, sok akadályozó tényező volt, no meg a lustaság, hogy írjak. Folytatás következik hamarosan.